Felvételi ramazuri- Avagy hatodszor is jelentkeztem!

A felvételi lapokat töltve elgondolkodtam, miért is kezdtem én ebbe bele anno, 2015-ben, amikor 4 évvel az érettségim után még mindig azért harcoltam, hogy bejussak az egyetemre. 

Az elmúlt két hétben az agyam kicsit többet dolgozott, mint amennyit szeretett volna. Néha éjszaka, néha korán reggel, néha egész nap bújtam a Felvi oldalát, már-már betegesnek érezve amit művelek. Rábukkantam hasznos statisztikákra, böngésztem az információkat, ponthatárokat, szakokat és képzéseket, kis túlzással mondhatom, hogy minden betűjét ismerem a felületnek.

Amint megnyitották a jelentkezést, azonnal kitöltöttem, tudtam mit akarok, kattintgattam, mint egy őrült, feltöltöttem a dokumentumokat, aztán az utolsó lépés- ami a hitelesítés - megakasztott. Az ember akkor dilemmázik bizonyos helyzetekben, amikor valamiért nem biztos a döntésével kapcsolatban. Nos, nekem azért elég rendesen fel volt adva a lecke a “valamiért” megfejtésére. Itt azonnal bekapcsolt az agyam, tudtam, hogy nem azért hezitálok, mert akarom is, meg nem is a beküldést. No, de akkor miért ? Napokon keresztül jelentkeztem be délutánonként, újra és újra átolvastam minden kitöltött sort az e-rendszerben, de csak nem jött a válasz. Vártam egy megerősítésre, vagy egy jelre, arra a bizonyos belső hangra, ami megadja azt az apró löketet, ami eloszlatja a bizonytalanságomat a sorrenddel kapcsolatban.

Nem fogjátok elhinni, de az utolsó pillanatban, a határidő vége előtt pár órával elkezdtem hangosan kimondani a gondolataimat, a fontosabbakat pedig lejegyzeteltem. A második leírt szónál úgy csaptam a homlokomhoz, mint amikor utólag teljesen egyszerű és egyértelmű a megfejtés. 

És akkor már tudtam, hogy én ezt nem engedtem el teljesen. Hiába győzködtem magamat, hiába próbáltam sugallni, hogy az a korszak lezárult. Ez valójában nem volt igaz. Sosem zártam le, hiszen pont a diplomamunkám adta volna meg azt a fajta elengedést, amit megérdemel. De az a diplomamunka nem született meg. 

A kommunikáció szakirány egy lehetőség volt, egy ugródeszka, nem pedig a konkrét cél. Egy lépés a legmerészebb álmom felé. És elképesztő libabőr fut végig rajtam, ahogyan összeáll a kirakós, mert minden elveszettnek hitt darabját beillesztem az üres helyekre. 

Hogy volt egy lány, akit magával ragadott egy páratlan és csodálatos világ, amit csak az érthet, érezhet es láthat igazán, aki beengedi oda a lelkét is. És ez a lány belevágott a legmeredekebb alkalmassági vizsgába, nagyobbnál nagyobb nevű csodálatos művészek készítették fel versekből, monológokból, dalokból, de oda meg kell érni, oda meg kell érkezni jókor. És ez a lány nem jókor, éretlenül akart bejutni a kapun, ezért arra a döntésre jutott, hogy mivel a nagy és erős falakat mindig több bejárat őrzi, így kopogtat egy hátsó ajtón, ami végül kinyílt, de nem oda vezetett, ahova kellett volna. És ez a lány most újra nekivág, bízva abban, hogy most a megfelelő kapu előtt áll. …

Nem tudom, szabad-e ennyi betűt írni egy digitalizáció által uralt rohanó világban, de pont azt akartam érzékeltetni, hogy valami olyanról, ami a szívügyem, és igazán belülről jön, arról bármikor bármennyit beszélek és/vagy írok. Inkább írok.

És nekem valami olyanra van szükségem, ami belőlem fakad, ami feltölt,és ami az enyém. 

A mindennek megvan a maga ideje és a nem csak egy út járható bölcsességek erősen tükrözik a helyzetemet. ELengedtem a kommunikáció szakot, ami a listán maradt, de már nem az első helyen. És BEengedtem a kulturális közösségszervezés szakot, ami átvette a vezető pozíciót. Miért? Mert éppen tanulom, hogyan tudom kihozni a jelenlegi állapotomból a legtöbbet. A zárójeles részben pedig megjegyzem, hogy a jelenlegi munkám lefedi mindazt, amit egy olyan szak adhat, amit kommunikációnak nevezünk. Azaz weboldalt és újságot szerkesztek, rendezvények plakátjait és meghívóit gyártom, közösségi oldalt menedzselek, programokon fotózok, majd írok a megrendezett eseményekről. És nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire döbbenetes, cikknek nevezett mondatok jönnek szembe velem, természetesen akaratlanul, amiket olyan emberek írnak, akiknek erről a szakról van diplomájuk. Tehát, mi fog történni, ha nekem nem lesz ilyen diplomám? SEMMI.

És mivel a színpad jelenleg nem lehet cél, az álmot kicsit átalakítva úgy fest, hogy a színfalak mögött megélni a csodát egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. 

“A kudarc azt jelenti, hogy még mindig van amiben hiszel!” /J.K.Rowling/

El kéne kezdenem könyvet írni, mert lassan sehol nem lesz elég a hely 🫣 

Csókpuszi 

#ittkezdődöttminden 🎭 #hiányzik 

#köszihogyittvagy❤️